Kaufman Pictures: Háziállatainkról és juhászokról, csikósokról, gulyásokról

Régebb óta terveztem egy rövid bejegyzést háziállataink, elsősorban őshonos magyar fajtáink rövid képes bemutatására. Nem a kutyákkal és macskákkal, nem is a nagyüzemi állattartással szeretnék foglalkozni, hanem a ház körül régen mindennapos, ma már szinte ritka „gazdasági haszonállatokkal”. Azért az idézőjel, mert ugyan valamiért – tojásért, tejért, húsért stb. - tartották őket, de szinte családtagok voltak a falusi portákon. Őshonos állataink megőrzése – a laikusoknak legalább ismerete – éppúgy hozzá tartozik magyarságunkhoz, mint az irodalomban, vagy a történelemben való jártasság.

A magyar szürke marháról és a mangalicáról már gondolom mindenki hallott, de a fodrostollú lúdról, vagy a rézpulykáról talán kevesen. A kutyafajták (magyar vizsla, magyar agár, komondor, kuvasz, puli, pumi, mudi, erdélyi kopó) mellett a lovak (kisbéri félvér, nóniusz, gidrán, shagia arab stb.) talán ismerősek. Pedig az erdélyi kopasznyakú tyúk, a bivaly, a parlagi szamár, a cigája és cikta juhok ugyanolyan különlegesek, a magyar ugaron kialakult, ahhoz adaptálódott fajták. A néhol mostoha körülmények között, a téli nagy hideget és a nyári nagy meleget egyaránt bírva, a kiégett legelőn is megélve biztosították a családnak az élelmet. Úgy gondolnánk, hogy néhány felett eljárt az idő, hiszen például a szőke, vörös és fecskehasú mangalicát a zsírjáért tenyésztették, két évesen vágták, araszos szalonnájának örvendtek, ugyanakkor ma nem a zsír, hanem a hús a fontos, nameg hogy hat hónapos korra a 100-120 kg-ot elérje a sertés. Aztán kiderült, hogy ez a „modern” nem „olyan”. Az a régi más ízű, finomabb, érdemesebb azt megkóstolni. Szerencsére az igények és a fizetőképes kereslet egyes régi fajtákat újra felkarolt. Ez mellett divat lett – a divat szót jó értelemben véve - a hagyományőrzés, a régi korok tisztelete is. Aki megteheti, inkább gyönyörködik egy magyartarka tehénben, a szürkemarha vagy a pödröttszarvú racka szarvában, mint a nagyüzemi fajták (holstenfríz marha, német húsmerinó juh stb.) egyedeiben.

Állatkertek állatsimogatói, nemzeti parkok bemutató majorságai alkalmat adnak az urbánus embernek is az ismerkedésre. Mutassuk be gyermekeinknek, szerettessük meg velük állattartási hagyományainkat is.

Itt adóznék tisztelettel azon embereknek, akik ezekre az állatokra felügyeltek, szinte velük éltek. Már honfoglaló őseink is magukkal hozták méneseiket, nyájaikat, gulyáikat. A később kialakult mesterségek a falvakon belül rangot jelentettek. A rangsor elején volt a csikós, utána a gulyás, csordás, juhász és kanász következett. A Hortobágyon és az Alföld néhány más pontján szerencsére megőrizték e mesterségek hagyományait, öltözködését (pl. a csikósok kék ingje), díszeit (a gulyások darutollas kalapja), tárgyi emlékeit.

Az a tapasztalatom, hogy a mai ember már nem tudja, hogy ki volt a gulyás, és ki a csordás, magyarul mi a gulya és a csorda közötti különbség. Még sokan emlékszünk, hogy reggelente faluhelyen kihajtották a teheneket a közös legelőre, jött a pásztor, majd estére fejésre hazajöttek az állatok. Ami mindennap hazajárt, na az volt a csorda. Reggel a gazda etetett, fejt, trágyázott - a marha napközben legelt - majd este szintúgy. Ezzel ellentétben a gulya kint töltötte a nyarat a pusztában „Szentgyörgytől - Szentmihályig”. A gulyás tavasszal kihajtott, ősszel behajtott és elszámolt a rábízott jószággal. Asszonya vitte utána sokszor csak hetente az ételt. Együtt volt kint az állatokkal hónapokig, hőségben, esőben, sárban.

Érdemes egyszer ellátogatni a Hortobágyi Pásztornapokra, hogy néhány percre érezhessük ezen emberek életének hangulatát.

Ugyan már pár évtizede, de volt szerencsém két hetet éjszakázni a „vasalóban”, a pusztai ember nádból készült szárnyékának védelmében. Nem felejtem sem a csillagos eget, sem a hangulatot. Mellette bográcsban szabadtűzön készült ételek, és az emberek nyílt, kemény, olykor huncut tekintete. Nekik adózok néhány képpel.

Magyartarka tehén borjával. A test vöröstarka, de a fej, lábvégek, köröm fehér. Régen kettőshasznú, tejéért és húsáért egyaránt tartott, jelenleg húshasznúként népszerű fajta.